Ó, de rég jártam erre a Hortobágyon!
Égig érő tájat láttam az égre festve!
Ragyogott akkor is a nap koronája
Tüzes sugarát szórta a tájra
Felhőtlen égen ült a táj délibábja!

Lustán hömpölygött a Hortobágy folyója
Elnyújtózott rajta a kilenc lyukú hídja
Halászott partján a hosszú lábú gólya
Túzok rikoltott, párját hívogatta
Nagy melegben is zengte dalát a pacsirta!

Olyan volt a táj, mint, ha az égre szállt volna!
Tükörképét a napsugár felhőkre rajzolta
Se közel, sem távol nem járt erre senki
Pedig régen legelt itt nyáj tengernyi!

Ménesek is a kút körül alig lézengtek!
Elbánt velük az idő, s a nagy meleg?
Juh nyáj is hűsölt egy, két fa alatt
Gémes kút ásított egymagában nagyokat!

Haj, de szép is volt régen a tájék!
Ménesek legelésztek, s verték fel a csendjét
Minden megfogyatkozott!
Felült talán a szivárványra?
Ami eső után, egyedül megmaradt az ég koronája?

Kilenc lyukú híd, még a régi időt idézi
A vágtató ménest, s a csárdát az útszélit
Forró napsugár a délibáb képét
Felfestette az égre a múltat, s jelenjét
Hogy szívembe őrizzem a Hortobágy emlékét!

2017.03.25.Mosonmagyaróvár.