Ó, de rég jártam erre a Hortobágyon!
Égig érő tájat láttam az égre festve.
Ragyogott akkor is a nap koronája,
Tüzes sugarát szórta a tájra.
Felhőtlen égen ült a táj délibábja.
Lustán hömpölygött a Hortobágy folyója,
Elnyújtózott rajta a kilenc lyukú hídja,
Halászott partján a hosszú lábú gólya,
Túzok rikoltott, párját hívogatta.
Nagy melegben is zengte dalát a pacsirta.
Olyan volt a táj, mintha az égre szállt volna.
Tükörképét a napsugár felhőkre rajzolta.
Se közel, sem távol nem járt erre senki,
Pedig régen legelt itt nyáj tengernyi.
Ménesek is a kút körül alig lézengtek.
Elbánt velük az idő, s a nagy meleg?
Juhnyáj is hűsölt egy-két fa alatt.
Gémeskút ásított egymagában nagyokat.
Haj, de szép is volt régen a tájék!
Ménesek legelésztek, s verték fel a csendjét.
Minden megfogyatkozott.
Felült talán a szivárványra?
Ami eső után egyedül megmaradt, az ég koronája?
Kilenclyukú híd, még a régi időt idézi,
A vágtató ménest, s a csárdát, az útszélit.
Forró napsugár a délibáb képét,
Felfestette az égre a múltat s jelenjét,
Hogy szívemben őrizzem a Hortobágy emlékét!
