Tisztulj emlékezet,
töröld le tükrödről
a ráfagyott homályt –
gyerekkor tündököl
a mélyben, s ott csodák
gyújtanak fényeket.

Miért szilánkosul,
mi szép volt: varázs,
zsenge hit virága?
Elveszett apanázs
sóvárgó hiánya
szívemen átvonul.

Fényes karácsonyok
végül megfakulnak.
Az elme lomtára
emészti a múltat,
s a szentelt oltárra
csak íz, mi rácsorog.

Fehér ostya íze
folyik szét nyelvemen,
s tömjénfüst kuszálgat –
szaporán felveszem
ministráns ruhámat
a nyűtt tarka ingre.

Az első éjféli
mise elvarázsolt –
az édes áhítat
bennem csupa láz volt,
ami mindent átitat:
a lélek fél, s kéri.

Anyám tekintete
simogatta a hátam.
A szent liturgia
szétáradt a házban,
ajkakon gyúlt ima
szólt – öröm vitt vele.

Néztem, ahogy a pap
szószék magasába
vitte föl a titkot.
A szent éjszakára
egy nagy szem kacsintott
békét a Hold alatt.

Talán boldog voltam
a hideg éjszakában
Anyám kezét fogva –
könnyű volt a lábam.
Az élet két foglya
kegyekbe omoltan…

 2017.11.21.  Cs.T.