Kornél újságíró lévén nyitott szemmel jár-kel az utcán. Igaz az a mondás, a téma az utcán hever, csak észre kell venni.

Felszállt a hatos villamosra, leült az egyetlen üres helyre, térdére tette a táskáját.

Máris rájött, miért volt üres ez az ülőhely. Erős testbűz csiklandozta az orrát, mely a vele szemben ülő szépkorú férfi ruhájából áradt.

- Itt a mai témám - gondolta magában. Csak akkor szállt le, amikor ő is. Szemben egy ligetes parkot látott, oda tartott a férfi, és rövid séta után leült egy üres padra. Kornél leült mellé és beszélgetést kezdeményezett.

- Jó napot, kedves bátyám, Demeter Kornél újságíró vagyok.

- Adjon Isten, Kántor András a nevem, hajléktalan vagyok, szimpatikus lett Ön nekem, mert ülve maradt a villamoson, nem állt fel, mint mások.

Mondja, miért távolodnak tőlem el az emberek, hiszen a ruházatom nem rongyos.

- Beszéljen egy kicsit önmagáról.

- Bizony elértem a hetvennyolcadik évemet, most jöttem fel Budapestre egy vidéki faluból, ahol felnevelkedtem szüleim szép házában a testvéremmel együtt. Mikor felnőttünk, ő nősült meg el előbb, és idehozta a menyecskét, aztán jöttek a gyerekek, a nagyszülők imádták az unokákat, én már feleslegesnek éreztem magam, és feljöttem Pestre. Jó erőben lévő egészséges férfi voltam, kaptam is jó mukahelyet és csinos feleséget is, esküvő után az ő kertes házában laktunk. Úgy éreztem, jól tettem, hogy Pestre jöttem, gyermekeink is születtek, boldogan éltünk. Hiába voltam én becsületes, családszerető, a feleségemnek elcsavarta a fejét egy férfi, kitett a házából, és elváltunk közös megegyezéssel. A gyerekekhez ragaszkodott, jó helyük volt a családi házban.

Én jártam rosszul, lakás nélkül maradtam, természetesen fizettem rendszeresen a gyerektartást, amíg nagykorúak nem lettek a gyermekeim. Nagyon összetörtem lelkileg, hogy ne lehessek naponta a gyerekeimmel és a feleségemmel, azelőtt el sem tudtam képzelni.

Munkahely, albérlet, kocsma lett az otthonom hosszú éveken keresztül.

- Megértem - mondta Kornél, tipikus eset, sok apa kerül ilyen helyzetbe, még a saját gyermekei is pálcát törnek a feje fölött, ahelyett, hogy megértenék.

- Nyugdíjasan is eljártam dolgozni, ameddig bírtam, mikor egyszer hivatalos levelet kaptam - vette vissza a szót András. - Szüleim hagyatékáról végzés érkezett, mely szerint az ősi házból örököltem. Hazautaztam, bár ne tettem volna, a testvérem családja be sem engedett. hiába mutattam meg a végzést, bizonyítékul, hogy nem magamtól jöttem.

- Elhagytad a családodat, elittad a keresetedet, elhanyagoltad a szüleidet, meg engem, mint testvéredet, csak szégyenkezünk miattad. Ez a ház minket illet, mi gondoztuk szüleinket, mi gazdálkodunk. Élj úgy, ahogy tudsz - ez volt az utolsó szava. Még szerencse, hogy elértem egy esti vonatot és visszajöttem Pestre. Meg kell hagyni, sokban igaza volt a testvéremnek. Elrontottam az életemet, egy hasonló sorsú emberrel összefogva, egy erdőbeli kis lakban élek most, de egyre jobban gyengülök, már alig tudom magamat ellátni, egyre érzéketlenebb vagyok, nem érzem már az ételek ízét és orrommal az illatokat.

- Látja, András, most saját maga válaszolt a beszélgetés elején feltett kérdésére, miért nem ülnek a villamoson az Önnel szemben lévő ülésre az emberek.

András nagyon restellte magát, hogy idáig süllyedt.

- Ki korpa közé keveredik, megeszik a disznók - mondta keserű fanyarral Kornél.

Kellett nekem kocsma, ahelyett, hogy szüleimmel, testvéremmel, gyermekeimmel törődtem volna.

Másnap Kornél elintézte, hogy intézetbe mehessen András.