Az üvegfalon túl a horizont lángra kap, mintha az égbolt egyetlen hatalmas, aranyló búcsúlevél lenne, amelyet a nappal írt az éjszakának. Ebben a bíborban úszó pillanatban ketten állunk az idő és a tér metszéspontján, hátat fordítva az ismertnek, s szembenézve az ismeretlennel. Nem egy repülőtéri terminál hideg kövén állunk, hanem egy láthatatlan küszöbön egyensúlyozunk, ahol a múlt emlékei és a jövő ígéretei összeérnek.
   Kezünk összefonódott, s ez a legszebb horgony. Miközben a világ körülöttünk a távozás és érkezés zakatoló ritmusát éli, mi ketten egy csendes szigetet alkotunk. Kézfogásunk közös térképük, ujjbegyeink érintése az iránytű, amely akkor is hazavezet, ha a lábunk idegen földet tapos. Magunkban nem bőröndöket cipelünk, bennünk mélyen visszhangoznak a közös nevetések, élnek a suttogott tervek és a csendes megbocsátások nehéz, mégis becses súlyai, s ezek húzzák inkább le kezünk.
   Bőröndjeink úgy állnak mellettünk, mint két hűséges útitárs, készen arra, hogy magukba nyeljék az új tájak illatát és az idegen városok zaját. De az igazi poggyászunk nem a ruhákban rejlik, hanem abban a bátorságban, amellyel egymásba kapaszkodva vágunk neki a végtelennek.
   Kifutópályánk egy kifeszített fonal, amely a holnap felé vezet. A lemenő nap fénye aranyhidat vet a belső csend és a külső világ közé, emlékeztetve minket arra, hogy az élet nem a megérkezésről szól, s nem a pecsétről az útlevélben vagy a célállomás nevéről a kijelzőn.
   Az életünk a közös nézésünk a naplementébe, ahol a csend nem üresség, hanem tele van bizalommal. Mert bármilyen messzire is repítsen minket majd az acélmadár, a legszebb utazásuk már rég megkezdődött, ott, ahol az én és a te végérvényesen mi-vé olvadt a lemenő nap tüzében.

TM