Az idő rozsdamarta sínpárjai között fekszünk, mi ketten, te meg én. Ott, ahol a múlt és a jövő egyetlen, feszült pillanatban fonódik össze. Előttünk a láthatár nem a cél, hanem egy bizonytalan ígéret, amelyet a viharfelhők súlyos, ólomszürke függönye takar el a kíváncsi tekintetek elől.
   Ebben a kietlen tájban, ahol a kavicsok az elfeledett percek kemény visszhangjai, két kezünk egymásba kapaszkodik. Ez nem csak egy érintés, ez egy élő híd a magány szakadéka felett. A te kezed még őrzi az élet meleg lüktetését, az enyém már a szürkület hűvös nyugalmát hordozza, mégis, ebben a szorításban megszűnik a különbség kezdet és vég között. Úgy fonódnak össze, mint a vágányok a távolban, ahol az egyéni sorsunk különálló szálaiból végül egyetlen, közös elkerülhetetlenség lett.
   A horizont felé tekintve utunk nem egyenes. Életünk vágányai ezerfelé ágaznak.
   A döntéseink kanyarulataiban minden váltó egy kimondott szó vagy elszalasztott lehetőség, amely új irányba tereli lelkünk szerelvényeit.
   A távolság súlya pedig ránk nehezül, ahogy ott a messzeségben apró alakként állunk, mint talán gyermekkori önmagunk, akik még csodálkozva nézik a végtelent, nem tudva, hogy az út lesz maga a tanítómester, s nem a megérkezés.
   A felhők mögül átszűrődő tompa fény úgy világítja meg sínjeink, mint a remény, amely még a legkopárabb pusztaságban is képes megcsillanni, akár a rozsda alatt is.
   Nem az a fontos, hogy merre tartanak a sínek, hanem kezeink szorítása, mely soha nem engedi vonatunkat kisiklani a kanyarokban.
   A türelem és a hűség kéz a kézben jár. Bár az élet vágányai olykor kaotikusnak és kietlennek tűnnek, amíg van egy kéz, amely a miénkbe simul, addig a legnehezebb tájakon is otthon leszünk. Mert végül nem a megtett kilométerek száma számít majd, hanem az a csendes biztonság, amiben egymást tartjuk végig a végtelen felé vezető úton.

TM