Szeret engem a kutyám,
bár ő nem tud róla –
csak jön a gazdi után,
mintha árnyék volna.
Akárha láthatatlan
pórázon vezetném
delejörvvel a nyakban –
a többi mély rejtvény…

Szemembe néz, ha meglát –
Darwin-i tekintet
villan köztünk: jön, s megy át.
Így egyesít minket
az evolúciós híd –
egy folyó két partja
közt feszít rá valódit
az elvont igazra.

A gond illóolaját
messziről megérzi,
s átadja teljes-magát –
szíve vérem vérzi:
ha fejemet támasztva
fürkészem a semmit,
állát mancsára rakja,
s ott búsul napestig.

Reggel, ajtónyitásra
hegyezett füllel vár –
áloműzők víg társa:
meglátom és elszáll
elmém éji madara.
Újságért lépdelünk,
s köszönünk az új napra –
legyen az ég velünk.

2018.03.16.  Csorba Tibor