Visszaszállok most a hársillatú nyárba,
ahol nem zavar bánat és a tél-iszony,
mint a szagokért remegő vadászkutya,
a meleg tócsákat, a fényt mind feliszom.
Léptem még ruganyos és rózsa-asszonyok
várnak a hamvas, mohás palánkok mögött,
szirmokat csókolok, vígan morzsolgatok,
majd a diófaágra fürgén felszökök.
Onnan nézem falum, ezt a földi csodát,
kis sodródó világ szegénység tengerén,
már feltálalva a szerény, kis vacsorák,
és a hagyma-illat, mint parasztos tömjén.
A völgyekbe leszorult, boldog gyermekkor,
ahol nem volt senki durva és mogorva,
ünnepelt a születés, lakodalom, tor,
hogy menekülnék a már régvolt napokba.
Milyen röhejes figura voltam is én,
töröm a fejem, sokszor az eszembe jut,
de biztatom magam az életem végén,
nem volt hasztalan a kanyargós időút.

2014. február 26.