Én már nem sírok, könnyeim minek is hullajtsam?
Olyan lettem én, mint egy ócska vasdarab.
Szívem falát rozsda járja át,
Lelkemen, szívemen fekete féreg rág.
Nincs erőm, legyengült a testem,
Minden porcikámba fájdalmat temettem.
Az idő elrepült, elszállt felettem...
Ó, mondja meg valaki, én miért születtem?

Voltam, de mégsem láttatok!
Életem felett csak hahotáztatok!
Ruhám szélén, ha megszakadt a korc,
A fájó lét engem csak tovább szaggatott.
Lakat volt én szobám ajtaján,
Ablakomba fény nem nézett énreám,
Elsétált mellettem a gyönge, nyári szél,
S magával vitt mindent, mindent, ami szép.

Egyetlen csepp vizem maradt kincsemül,
De ő is mélységes álomba szenderült,
Hiába kértem a remény Istenét,
Sorsomat kedvére dobálta hanyagul szerteszét.
Fújtam csak magamból kínjaim,
De részegre itatott a meggyűlölt szenvedés,
Főttem levében, mint buborékhólyagok,
S a víz elfogyott... Én már sírni sem tudok!

Budapest, 2024. augusztus 7.