Igaz, már csak homályosan, hunyorogva,
de emlékszem a vérgőzös szónokokra.
Egyszerre mondtak és ordítottak százat,
hogy reánk majd milyen, fényes szelek várnak.
Azt is láttam, bár csak sose láttam volna,
amint a parasztság megverten, kifosztva
egy kollektív tragédiába döcögött
szekerén a dicső ötéves tervek között.
És egy büszke népből lett téesztagság,
a vezér fogadta a hazugság tapsát.
Megdermesztett mindent nevetve a fagyban,
közben szántalpas csilingelést hallgattam.
Az öreg halászok vadvizet kortyoltak
zsíros kalapokból, szilvának, baracknak
igazi ízét már el nem feledem,
hiába kelt fel vörös csillag keleten.
Falunkból tízen tántorogtak nyugatra,
a maradék magát a halálba itta.
Láttam búcsújárást, soksátras, nagy búcsút,
pereces lakodalomhoz vitt az út,
munkában megfáradt, pihenő földművest,
kinek vigaszt adott az ima, a kereszt,
fehérre meszelt feltámadást, húsvétot,
bár a reményre akkor nem volt semmi ok.
Sokan magukban légvárat építettek,
én pocsolyák mellett kerestem a szépet.
Ha nagyanyám a kemencébe begyújtott,
én szívtam, nyeltem a kenyérillatot.
Emlékezni merek, mert gyáva nem vagyok,
nézzetek körül, Ti is, szegény magyarok.

2014. áp