Én már érdek nélkül szeretem a nőket:
elnézem az utcán, a tereken is őket,
amint kis fruskaként fecsegve libegnek,
vagy mint Holle anyó, fáradtan lihegnek –
örök Évái egy elherdált ligetnek.

Anyám jut eszembe – ő nem járt tereken,
csak tette, mit kellett, belül egy kereten,
s dolga végezetlen ott hagyva vasalót,
sok poros szőnyeget, s a fazékba valót,
egy nagyot sóhajtott – utolsó szava volt…

Nagyanyám, a kerti virágok mágusa,
rózsák bűvölője, piaci árusa –
teknőben dagasztott illatos életet,
s forró kemencében éveket égetett.
Égi jelek felől sohasem tévedett.

Szürke kis életem buzgó terelője,
könnyem itatósa, szívem szeretője,
egész-ségem fele, örök útitársam,
osztozóm sikerben, ostoba hibákban –
amíg mellettem él, hiszek a világban.

Lányaim kacaja: tündérek éneke.
Bűbájt varázsoltak, s kérdezték, kérek-e?
Arany hajuk lebbent, s fonatokba fogták,
csillogó szemeik fénnyel írtak kottát –
elszálltak a széllel…Jövünk néha – mondták.

Minden veszteséget kárpótol az élet,
ha kitartón vágyod és szerényen kéred -
visszajöttek, s még hogy: méhüknek gyümölcsét
kosárkába tették – íme, az üdvösség!
Egy mosoly tőle: az ínségre bőség!

2017.04.01.  Csorba Tibor