Cseppnyi szobából
nézem a tájat,
isteni nyílhossz
messzire láttat.

Ősi e hajlék,
hegy tetején áll,
őrzi a múltat,
becsbe`, de némán.

Távoli villám
fénye az éjben,
égi csatornát
lékeli éppen.

Mennyei áldás
zúdul a földre,
szétterül arcán,
- ráncai födve.

Szú monoton rág
tölgyfa gerendát,
újra feléleszt
régi legendát.

Villan az emlék,
oszlik a múlt-köd,
lánca a réghez
ős kötelet köt.

Szívkapu nyílik,
csordul a könnyem,
őseim arcát
látom előttem.

Film pereg, éltük
képei által,
gyermeki áldás
bő a családban.

Munka az érték,
kéreg a kézen,
űzi az embert,
végig a léten.

Izzik a lélek
isteni hitben,
hű marad sírig,
ezt hiszi kincsnek.

Földi világunk
hogyha ma látnák,
sír nyugodalmát
visszakívánnák.