Ünnepek voltak szelídek csendesek
a repedt harang is csak némán kongat
az égi órás számlapot cserélget
nem híve leperget ünnepnapoknak
lanyhán csikorgó szeretet szerkezet
a dombon a fákra ráfolyik az ég
a fény foszladozó lemezes arany
 szíveket szorító vastag szürkeség
e rozsda- vázból kitépem magam
 egy nyugdíjas bohóc a partokra lép
bennem még csobog a bővizű patak
a forrásom üde nincs még elfojtva
úsznak vizeken papírhajó szavak
a pengés sikolyt légszomjat feloldja
enyhe  mozdulat csoszogó akarat
utcákon osonó álarcos ködök
kétszer meggondolom közéjük lépjek
magam sem tudom mi felett őrködök
szétszórt érzések eltékozolt kincsek
halott az avar rothadt már nem zörög
társukká fogadnak torzsrágó vadak
szétszakadt közöttünk az idegenség
más nyelven jámbor hangokat hallanak
a fagyot árkokon megtörik a jég
és szívtelen telem is sírva fakad
mert kell hogy valakiknek megmutassam
 a rendet  a nagy rendetlenségben
akad még érték örök halhatatlan
nem nézhetem  e télben bénán tétlen
ha romlás emészt is eléget lassan
fényekre éjjelek keserű koktél
gyakran ébren ér a felhasadt nappal
szoba terasz között ívelt élettér
 a ritkuló ősz fésületlen hajjal
annyi minden után ez is belefér  
nehogy magamtól most megfutamodjak
e vész termésű világvégi csöndben
láz- miazmás szelek fújnak tobzódnak
letörlöm könnyem nem adom fel könnyen
időt talicskázok a holnapoknak.

2020. 01.. 01.