Számolgatom a kőkeresztek
húsába vágott számokon:
meddig bírta a görbe testet
megőrizni e száz rokon?

Számolom: van időm a végig,
többnyire túlélték korom,
de fellátok illőn az égig:
kapós már e korban porom.

Ha ennyit élnék, tán nem félném
a hiábavalóságot;
de ott, egy gyermek kőkeresztjén
úgy feketéllnek a számok…

Éljek bár annyit, mint ez úr itt,
talán az érett édesért,
hogy mégis legyen, mi tanúsít:
mint kevesen – ez élve élt itt.

Ó, ha csak ennyi lenne jussom,
mint ez itt, épp elmondhatnám:
munkájáért senki ne fusson –
a gyümölcs ott rohad a fán.

S ott túl a bokrokon egy kereszt
alatt az a fiú pihen,
ki nem rég fizetett egy felest
két vonat közt a restiben

és hosszan mesélte terveit
nekem, vagy másnak, nem tudom,
s most a bokorágak telnek itt
nagy erővel a homokon.

Ti dátumok, ti puszta számok
kit mutattok, kit takartok?
Nekem vajon mennyit szántok,
velem vajon mit akartok?

Nyitott könyv e földmélyi menhely –
egyszerre hív és félelmesít,
kitartó haláltürelemmel
számok őrzik az élet-mesét…

    1980-as évek