Szűk napjaimból összerakni éveket,
szóval, dallal kitölteni néma hiányt,
elűzni árnyat, mely folyton követ,
kiírni magamból, ami fáj, és bánt.
Figyelni, lesni, amint egy magzat szíve
a világrezgéssel lassan szinkronba ver,
bár ne ártana neki soha senki se,
a múltunk már úgyis elbánt az emberrel.
Ki kéne találni az életet újra
végig sétálva rejtett nádasok mélyén,
nem odúinkban gyáván megbújva,
pár őszinte szótól, vércsepptől félvén.

Most belegázolunk a nyarak havába,
majd  ellankadunk az új csodákra várva,
mielőtt az éjszaka végleg ránk találna
szólni és írni kell életre, halálra.
Omlanak a hegyek, zuhannak a kövek,
a szót és mondatot majd kövesse a tett,
megmozdítani egyént és a tömeget,
tisztaság legyen e langyos posvány helyett.
Írni az igazról magadnak másoknak,
Felkavarni ezt a mocsári nyugalmat,
tollamban nem csak tinta van, de akarat,
hogy legyen a gondolat, az Ember szabad.

2016. 04. 20.