Ó én édes hazám!
Hogy tudsz szárnyak nélkül repülni?
Megcsonkított karod,hogy tud átölelni?
Gyermekeid a távolból
Hogy tudod csendben hazahívni?
Hogy tudsz mély szakadék felett
Hidat átvezetni?

Ó én édes hazám!
Ki szánja meg gyötrő sorsodat?
Ki vigasztalja meg szomorú fiaidat?
Ki védi meg gyenge magzatodat?
Lesz-e benned még erő, szent akarat?
Felemeled-e még fejed?
Mozdítod-e még gyenge karodat?
Fény felé fordítod-e még arcodat?

Ugye látszat az, hogy beteg vagy?
Már lábadozik tested,  lelked
Belső erő nem sokára életerővel perzsel
Tavasz jön majd újra, hozza a lángot!
Erőt ad neked, lelkes ifjúságot
Zászlóvivő reményt, boldogságot

De nem jön el az a várva, várt tavasz(MUK.)
Nincs vége a télnek!
Zúzmara ül fákon, megfagy a lélek!
Elmegy idegenbe, elfogy drága ifjúságunk
Gyötrelem, szenvedés marja lelkünket
Az irigység, a viszály vállainkra ülnek
Szomorú sors jut nemzetünknek!

-De mégsem!
Mondjátok, van még remény!
Mert összefogunk a szakadék peremén!
Hőseink mindig megmutatták
Harcoltak, életük adták,
Nem tévesztették el az igazi irányt!

2010.02.07.Mosonmagyaróvár.