Lehunyt szemmel megpihenek,
nyomot hagyó évtizedek,
testem vigaszt remélve simul,
szívem zakatol, elmém csitul,
két karom széttárva pihen a
sziklafalon,
gondolatom szállni hagyom,
szabadon.
Ritmust dúdolok a méhhel,
mi épp felettem szállt el.
Arcomon játszik a fény,
csillogó kis csodalény,
ringó fák ágai mögül les
levelek, lombok közt, keres
rejtőzködsz, bújócskázol velem,
lágy fuvallat súgja nevem,
de én látlak, s mégis hagyom,
hogy táncolj még, akarom!
Óh, te fénylő napkorong!
Mosolyod ragyog arcomon,
minden porcikám zsibong,
nélküled lényem sötétségben bolyong!
Magamba gyűjtöm minden sugarad,
hogy elraktározzam vitaminod,
őrizni fogom, amíg csak lehet,
amíg a szívem csak szeret!
Könnyű vagyok, szinte lebegek,
eszemben jársz, érted rebegek,
s miként csillog gyémánt vize,
a friss pataknak édes íze
olthatná szomjamat,
úgy érhetne hozzám ajkad,
s én némán csüngnék rajtad,
s oltanád vágyam.
Óh, te tiszta fényű kincs,
bár lehetnék alant a kavics,
mely fürdőzik benned,
átjárja porcikád, érinti tested!
S a levegő, melyben röppen párád,
magamba szívlak gyorsan,
s te feltöltöd lelkem minden légrését,
legyőzve magányom élcelődését.
Óh, lennék biz' én sziklafal,
melynek neki ütközöl,
csak hogy velem maradj!
Óh, gyönyörű pillangóm!
Színpompás szárnyaid kitárod,
ámulok,
hirtelen tova röppenve az utadat járod,
kábulok,
s míg keservesen utánad kiáltok,
szeretlek! De már nem hallod?
Beleremeg az ég, riannak az álmok...
Várj még, belehalok, hát nem látod?!
Retinámba égettem színpompás énedet,
mi szürke volt ezelőtt, az nem is létezett,
beissza testem minden érintésed,
bábomba fonódik minden ölelésed,
mely, ha eljő az idő, újra bontakozik,
s belőlünk majd ismét egy csoda születik!
S mint elhalt falevél,
oly gyengülő szavak
hullanak eléd,
s már tova is visz az őszi szél,
és a jó idők fájón múlnak,
de szívem a tiéd!
Míg mögöttem a zúgó patak ékes dallal bír,
s a távolban szökkenő vadak zaja sem kín,
addig szívemben rejtem lehulló csillagod,
s te is őrizd az enyémet, ha akarod!
