Nincs formája, se színe, se illata,
benned él az elfogadást kérő vágy,
égető az éhe, kell mint a víz, lágy
kenyér, a lét méltóságát adja.
A legfájóbb az, amikor hiánya
belülről rohasztja tested, lelked,
haragod salakjában kell keresned
szikráját, és néha oly mindhiába.
Mikor még nem voltak napok és esték,
az emberek még egymáshoz nem szóltak,
kohéziója vonzó atomoknak,
vágyó vegyjelek már egymást keresték.
És a szenvedés, betegségek között
majd Teréz Anyának gyógyító gyolcsa,
keze rásimult az élőre, holtra,
a szívekbe szánalom költözött.
Megbocsátja vétked, gyarlóságod,
akard, szuggeráld, a szívedig ér
ereje, üdve sírodig elkísér,
nem kérdi meg azt, ki és mennyit ártott.
A fénynek gyermekei már követik,
hitet ad, őriz mindenen keresztül,
az ember tőle hasztalan, menekül,
ha a döntés egy életbe is telik.
Körbevesz, átjár, akár tengerár,
mint folyam, vagy titkos búvópatak,
omlanak tőle börtönök, nagy falak,
türelmes, nem kér, és még hálát sem vár.
Győz, mosolyog észrevétlenül, csendben,
mert halhatatlan, hatalmas, végtelen.

2014 márc. 4.