Nincs formája, se színe, se illata,
benne él az elfogadás utáni vágy,
égető az éhe, kell mint a víz, lágy
kenyér, a lét méltóságát adja.

A legfájóbb az, amikor hiánya
belülről rohasztja tested, lelked,
harag salakjában kell keresned
szikráját, és néha mindhiába.

Mikor még nem voltak napok, esték,
emberek még egymáshoz nem szóltak,
kohéziója vonzó atomoknak,
vágyó vegyjelek egymást keresték.

És a szenvedés, betegség között
majd Teréz Anya gyógyító gyolcsa,
keze rásimult élőre, holtra,
szívekbe szánalom költözött.

Megbocsát vétket, gyarlóságot,
akard, szuggeráld, a szívedig ér,
ereje, üdve sírodig kísér,
nem kérdi azt, ki és mennyit ártott.

A fénynek gyermekei követik,
hitet ad, őriz mindenen keresztül,
az ember tőle hasztalan, menekül,
ha a döntés egy életbe is telik.

Körbevesz, átjár, akár tengerár,
mint folyam vagy titkos búvópatak,
omlanak tőle börtönök, nagy falak,
türelmes, nem kér, és semmit sem vár.

Győz, mosolyog észrevétlenül, csendben,
végül valahol még innen a végtelenen.