Idő verte porosodó évek,
lassan vége az őrültségnek,
vihar tépázta fákon gond honol,
és te még mindig álmodozol.?

Óra cágerét rozsda eszi,
életet már minek fűszerezni,
eredeti fabútort szú rágja,
erőtlen az ember fullánkja.

Ott túl a moha lepte köveken,
vagy deszkába hagyott szögeken,
oly elhagyatottnak tűnik minden,
mint döglött hal homokfövenyen.

Ám a szép virágot még kedvelem,
illatát érezve követem,
Drávában a víz köveket csiszol,
kóbor kutya veszettül csahol.

Szavakkal festett ez a csendélet,
költő általi életszemlélet,
öreg hegedűben beszorult a dallam,
esélyem sincs, hogy zenéjét halljam.

Régvoltak mámoros éjszakák,
ma már nincs több huncut rosszaság,
kapu kisajtó virággal díszítve,
kislánynak kegyei emígy elnyerve.

Vagy a végig kurjantott hajnalok,
lábunkat mosó füves harmatok,
mind mind már elmúlt édes dallamok,
érzem - visszatérni sohasem fogtok.

Esőpermet hull a temetőkertre,
földhantok ázottan egymást ölelve,
boldogság kihuny mint mécsesnek lángja,
így volt életnek egy pici szilánkja.

Ó - az élet gurulva halad tovább,
gyorsul vagy lassul, léphet idébb-odább,
mindenki csak egy dimenzióban élhet,
ez az örökkévaló isten-elmélet.

-írta-Varga István-Barcs-2019.08.14.