Mindig is szerettem az állatokat, volt cicám, volt kutyám, volt madaram. De számomra a legkedvesebb mindig a német juhász kutyus volt.
   Ha visszagondolok, négy német juhászom volt egész életemben. Amikor egyet elvesztettem, képtelen voltam évekig egy újat megszeretni. De volt egy kutyus, aki csak pár hétig volt velem, mégis nagyon kedves számomra, és nem tudom feledni.
   1973-at írtunk. Édesapám akkor már nagyon beteg volt, nagyon sokat szenvedett. Egyik nap úgy tért haza a munkából, hogy hozott egy német juhász kutyust.
   Mielőtt elmesélném a kutyusunk rövid történetét, egy kis kitérőt kell tennem.
   Amikor édesanyám velem várandós volt, akkor édesapám csak azt hajtogatta, hogy neki csak fia lehet, hiszen ők négyen voltak testvérek, négy fiú. Valahogy el sem tudta képzelni, hogy lánya szülessen. Aztán eljött a várva várt nap, és megszülettem.
   Egy lány, aki burokban jött világra, szőke fürtökkel, fehér bőrrel. Apám teljesen elolvadt a látványtól, madarat lehetett volna vele fogatni. De azért ott volt a „pici” kis tüske, hogy mégsem fia született.
   Kezdettől fogva ő vagányságra nevelt engem, ne hagyjam magam. Számára én a fia voltam.
   Édesanyám ugyanakkor a lány énemet erősítette. Kettős énem volt.
   Apámmal fociztam, fejeltünk, strinyóztam, édesanyám ugyanakkor megtanította, milyen lánynak lenni.
   Apu engem Öcsinek hívott, ami nekem tényleg sokat jelentett. Kettős személyiségem az életem során végig elkísért. Szégyenlős lány voltam, de ugyanakkor vagány, aki nem tűrte, ha bántják, ha csúfolják. A szemüvegem miatt sokszor csúfoltak. De a szüleim megtanítottak arra, hogy kell védekezni.
    Anyukám gyengéden, kicsit talán furmányosan, apám keményen, férfi módjára. Mindkét tanítást magamévá tettem és megfelelően használtam.
   Anyukám tanítását, csúfoláskor, visszafordítottam arra az illetőre, aki bántott. Megkerestem az ő fájó pontjait, és arra reagáltam. Hát, igen. Hatásos volt.
   Apukám férfias tanítását is hasznosítottam, bár lehet, hogy nem éppen úgy, ahogy ő gondolta, de erős volt a jobb kezem, ütni tudtam, hát megtörtént.
   De többet nem bántottak.
   Szóval, apukám, mivel fiút várt, engem Öcsinek nevezett. Ez engem egyáltalán nem zavart, mert volt bennem fiúi vadság – de ugyanakkor egy kislányhoz méltó szégyenlőség is. 
   Édesapámat 1970-ben vakbéllel műtötték, sajnos, a műtétet egy olyan orvos végezte, aki nem igazán volt a szakmája csúcsán. A szó szoros értelmében, a műtétet elszúrta. Három éven keresztül tartották édesapámat életben különböző nagy műtétek (összesen 8) és kis beavatkozások (összesen 25) révén.
   Aztán eljött 1973. És itt kezdődik az, amit el akartam mesélni.
   1973 januárjában édesapám egy tündéri német juhász kutyussal állított haza. Boldog volt, mert tudta, én imádom a német juhász kutyákat. Lelkendezve mondta:
   - Öcsikém, hoztam neked kutyust, és képzeld el, az ő neve is  Öcsi!
   Mondanom sem kell, boldog voltam, hát még azért, hogy ugyanazt a nevet viseli, amit én.
   Nagyon örültem, hogy végre, újra van egy kutyusom, egy német juhász, akit ráadásul úgy hívnak, ahogy engem. Határtalan volt az örömöm. Öcsi az én kutyám lett, a barátom, a hű társam.
   De egyszer mindennek vége szakad…
   Édesapán 1973. április 20-án a mennybe költözött.  A szervezete már nem bírta feldolgozni azt a traumát, amit három évvel korábban egy hozzá nem értő, orvosnak nem nevezhető doktornő okozott. A szervezete feladta… tüdőembóliában meghalt.
   Öcsi, a kutyusom, mint kiderült, az édesapám kutyusa volt, nem az enyém, pár nappal édesapám halála előtt megszökött. Mintha megérezte volna...
   Kerestem, kutattam, merre lehet… de ő tudta, az igazi gazdija többet nem tér haza…
   Amikor édesapám 40 évesen meghalt, pontosan 1973. április 20-án, kaptuk a hírt, hogy Öcsit, az én imádott kutyusomat egy autó elütötte, és elment édesapám után…

2025. december 30.