Isten így szólt: „Teremtsünk embert a saját képünkre, legyen hozzánk hasonló.” A hatodik napon pedig megteremtette Ádámot, a saját hasonlatosságára. Olyan ötéves forma kiscsitri lehettem, amikor anyukám magával vitt a boltba. Azt mondta, megtanít vásárolni. – Egy nőnek tudnia kell… – tette hozzá nevetve.
Izgatottan léptem be vele a boltba. Alig vártam, hogy megtudjam, hogyan is kell igazából vásárolni. Anyukám kezében egy piros kosár himbálózott.
– A vásárlás első szabálya: mindig legyen a kezedben kosár, hogy legyen mibe pakolni. – Aztán megkért, hogy keressem meg a csigatésztát. Én pedig útnak indultam a polcok között. Sokáig keresgéltem, míg végre megtaláltam. Gyorsan felkaptam egy csomaggal, és már rohantam volna vissza anyukámhoz, amikor egy tompa koppanásra megtorpantam. – Hátranéztem.
A lendülettől egy másik, ugyanolyan csomag tészta leesett a polcról, és a padlóra zuhant. Odanyúltam volna érte, hogy visszategyem a helyére, de egy kisfiú megelőzött. Lehajolt, felkapta a csörgő zacskót, és gondosan beletette a kosarukba. Azon a napon kezdődött el az életre szóló barátságom Ádámmal.
   Együtt nőttünk fel. Olyan sok időt töltöttünk egymás mellett, hogy idővel már egyetlen pillantásból is megértettük a másikat. Nem csupán barátok lettünk. Társak lettünk.
A gimnázium befejezésével sem szakadt meg közöttünk semmi. A többiek lassan eltűntek mellőlünk, ki erre, ki arra sodródott, de mi megmaradtunk egymásnak. Ugyanolyan természetességgel, mintha az idő semmit sem változtatott volna rajtunk. A főiskola mellett dolgozni kezdtem. Ádám is kereste a helyét a világban. Egyre kevesebb idő jutott a közös programokra, a hosszú beszélgetésekre, de a távolság soha nem lett közöttünk valódi távolság. A magunk útját jártuk, mégis mindent tudtunk egymásról. Egyik nap felhívott.
– Készülj, mert van két jegyem a meccsre.
Hihetetlenül szerette a focit. Talán miatta szerettem meg én is ezt a sportot. Az ismerőseink néha bosszantottak is vele, hogy egy lánynak nem való a lelátó, én azonban sosem törődtem velük. Mi mentünk, amikor csak tudtunk, Ádám és én. Ültünk az autóban. Az arcán ott ült az a néma elragadtatás, az a különös szenvedély, amit a futball képes volt előcsalogatni belőle. Szerettem nézni. A stadion bejáratához érve valami furcsa, bolondos izgalom engem is magával ragadott. Odabent már tombolt a tömeg. A lelátó zúgása egyetlen hatalmas hullámként sodort magával bennünket.
– Ha focista lennél, minden meccseden ott lennék – bolondoztam vele néha.
– Ha én focista lennék, meccs után mindig hazavinnélek. Mert hálás lennék, hogy a barátom vagy. Ahogy most is hálás vagyok.
– Egy barátnak nem illik a hálát emlegetnie. Én mindig a barátod leszek.
Ádám azonban sosem akart focista lenni. Ő csak a lelátóról szerette nézni, ahogy mások zsonglőrködnek a labdával. Egy-egy gólhelyzetben, amikor a tömeg hirtelen elcsendesedett, szinte hallani lehetett a szívverését. Hihetetlenül tudott izgulni. Aztán véget ért a meccs. A tömeg lassan kiáramlott a stadionból. Mi mindig utolsóként ballagtunk kifelé. Ott álltunk ketten a kiürült, elhagyatott utcán. Mégsem voltunk egyedül. Tudtuk, hogy mi mindig ott leszünk egymásnak. Nagyon szerettem azt a mérhetetlen nyugalmat, amely a szemében lakott.
   Egy novemberi estén kiültünk a hintaágyba. Vastag takaróba burkolóztunk, és beszélgettünk. Mindenről, ahogy mindig. Az éjszaka észrevétlenül hajnalba fordult. Amikor végül elindultunk be a házba, a kapcsoló felé nyúltam, de Ádám megfogta a kezem, és magához ölelt. Zuhantunk. Zuhantunk valami puha, meleg semmibe. Reggel ő akkor indult haza, amikor én elindultam dolgozni. Akkor láttam utoljára. Beült az autójába, elindult, de soha többé nem érkezett meg.

XXX

   Egyedül álltam a zsibongó sokaságban. Vásároltam. Ügyetlenségemben leejtettem egy zacskót, a tartalma pedig lassan szétgurult a padlón. Senki sem sietett a segítségemre. És akkor, a szétszóródott tészták között állva, hirtelen belém hasított: Hiányzik. Nyugtalanság és rosszkedv telepedett rám. Már vásárolni sem volt kedvem. Otthagytam a kosarat a földön heverő, csiga alakú tészták között, és kisétáltam a boltból.
Könyörögtem Istenhez, amikor elvette tőlem, és nem értettem, hogy miért vette el? Miért éppen őt? Miért azt az embert, akiről egész életemben azt hittem, hogy mindig ott lesz mellettem? Dühös voltam rá. Ordítottam, toporzékoltam. Azt akartam, hogy fordítsa vissza az egészet. Hogy mondja azt: tévedett. Hogy adja vissza nekem Ádámot. Nem akartam itt maradni nélküle. De Isten nem engedte. Én pedig maradtam. És maradt a ház, a hintaágy, az autó helye az udvaron. A stadion, az üres szék mellettem. Maradtak a közös emlékek is, amelyekbe akkor még kapaszkodni sem tudtam, mert mindegyik ugyanoda vezetett. – Hozzá.
   És maradt a csigatészta. Az a fránya, csörgő zacskó, amely egykor elgurult egy bolt padlóján, és amelyért egy kisfiú lehajolt. Akkor még nem tudtam, hogy azon a napon az a kisfiú nem csupán egy csomag tésztát emelt fel a földről, hanem engem is. És akkor még azt sem tudtam, hogy egyszer majd eljön a nap, amikor már nem lesz ott, hogy segítsen. Nem tudtam, hogy egyszer majd ott állok a szétszóródott tészták között, és hiába várom, hogy valaki lehajoljon értem. Ádám elment. Én itt maradtam, és még mindig nem értem, miért...