Micsoda telek úsznak havas múltunkban,
mily forró nászok, mily mélyfekete gyászok,
de a hidegben, a fagyban is élet van,
januárokban is fogantatást látok.
Száz, kétszáz éve is így csikorgott a hó,
én is gyermek vagyok egykori telekben,
siklik, és csilingel a szán, vágtat a ló,
és a nevetésed mily nagyon szerettem.
Mily telek is voltak, mily nagy csillogások,
a dunnák közt izzott, és forrt a szerelem,
honnan szívemben e temetetlen árok,
a szűz hótakarón hiába keresem.
És a fogadkozások, az árulások
kályhák melegén is fázva dideregve,
hegyek, dombok tövén most már arra várok,
hogy a tavasz enyhüljön rá a szívemre.
Előbb szajlik a víz, majd dermedten beáll,
de domborul áldott állapotban az ég,
eloldalog szégyenülten a vak halál,
új élet születik, abból sosem elég.
Szajlik: jéghártya képződik a vízen.
2018. 01. 10.