A sors viharzó, vad vizén hajóztam,
Hol sötét hullám vert az ég felé,
S magányom néma, fojtó börtönében
Nem néztem már csillagok elé.

De jöttél Te, mint halk, ezüstös hajnal,
Ki elűzi az éjnek minden bánatát,
S a szívemen, e sajgó, régi hangszeren
Felcsendülni hallottam szívem bánatát.

​Nem lobbanás vagy, mely a szélben elhal,
S nem futó zápor tikkadt rét felett,
Te vagy a föld, a szikla és a törvény,
Mely mederbe tereli a csapongó életet.

Mint vén tölgyhöz a gyönge vadszőlő,
Úgy fonódik köréd minden gondolatom,
S ha homlokodra dől a fáradt alkony,
Békéd a lelkemben hálásan hordozom.

​Mert mi a szerelem? Nem csupán a láng,
Mely perzselve emészti a jelent,
Hanem a csend, a biztonság, az otthon,
Mely a zűrzavarban áldott végtelent.

Legyél hát fényem, utolsó mentsváram,
Míg időnk homokja lassan lepereg.
Szeretni Téged: az egyetlen igazság,
Mit e sötét földön még ismerhetek.

TM