Aranyszínre festette az ősz
az erdőt,
beszívom a csodálatos friss levegőt!
Avar borítja a fák alját,
egy-egy hulló falevél a vállamra szállt!
Csodálatos színekben pompázik az őszi erdő,
hisz a fák  levelei az arany színtől,
a barnán, a sárgán át és
a bíborvörös színig izzik,
itt-ott a fák hegyén és lent az avarban.
Fantasztikus a séta így egyedül az őszi erdőben,
ahol a csend suttog a fák
már-már kopár ágai között,
és egy huncut szellő ágról-ágra libben, néha-néha picit megpihen!
A csend beszél,
a délelőtti csend hozzám szól,
s én hallgatom nyugtató suttogását,
érzem ágai lágy simogatását!
Átölelem az öreg tölgy törzsét,
gyermekként sokat játszottam lágy ölén,
emléke ma is a szívemben él,
s ha átölelem,
érzem ma is az ő lüktető szívét!
A csend, mely megértő,
és számomra mindig elérhető,
hisz közel az erdő!
Ha gyermekként magányra vágytam,
az öreg tölgy ágai közé
elbújtam, és ott csak
én voltam, és az öreg tölgy!
Ő tudta, mi bánt, hisz neki mindent elmondtam,
a rosszat és a jót,
lombjával átölelt, vigasztalt, hisz ő már oly sok mindent megtapasztalt!
Ma is megvan ő az öreg tölgy,
itt az erdőben, ahol van egy kis völgy,
bár már ritkábban sétálok ki hozzá,
elszállt felettem is az idő már,
és van, mikor minden csontom fáj,
sokszor alig csoszogok,
van, mikor menni se tudok!
Az öreg tölgy megért most is, mint mindig,
sokat látott már ő,
bár felette is jár az idő!
Vigasztal ő ,
ne búsuljak, borúra mindig szép idő jő!
Lassan megnyugszik a lelkem,
ő ad ma is megnyugvást háborgó lelkemnek,
s ez oly jó nekem!!
Drága, öreg tölgy,
köszönöm neked a vigasztalást,
a gyengédséget,
köszönöm Istennek,
hogy vagy nekem,
hisz te mindig megnyugtatsz engemet!

2025. október 13.

TM