Száraz könnyekkel a szememben
egy párás ablak előtt állok.
A gyűrű, mit adtál, kezemben
már éget... feledni próbálok.

Nézem a párán át a tájat,
lassan kihal az esti város.
Köd borítja a csupasz fákat,
a szél sem fúj, már ő is álmos.

Megfordulok, a szobám rideg,
menekülnék, de nem, önkínzás,
mi visszatart, szíved jéghideg...
sosem fájt még így a szakítás. 

2024. március 10.