Megtartalak

Megtartalak, mint fa a falevelet,
S akkor engedi el, ha itt az idő.
Mint égbolt a gomolygó felhőt,
S akkor hull le, ha esik az eső.

Megtartalak, mint holdat az éjszaka,
Akkor búcsúznak, ha jő a pirkadat hajnala.
Mint virág a hajnali harmatcseppet,
Az élteti, az ad neki életet.

Megtartalak, mert szomjazom rád,
Mint nyári melegben a búzamező.
Erős napsugárnál nincs egy felhő,
Mely enyhet ád, s megmentő.

Megtartalak, mert szeretlek téged,
Nem tudom elengedni lényed.
Megtartalak, mert önző a lélek,
Soha nem akarlak feledni téged.

Megtartalak, mint madarat a fészek,
Ha zivatar közeleg, félnek.
Ha vad eső is zúdulna rájuk,
Nem félnek, betakarja őket szülői szárnyuk.

Megtartalak, míg tart ez a kis élet,
Mert egyedül szomorú vagyok, félek.
Félek, hogy elveszítelek téged,
Elengedni nem tudlak, míg élek.

Megtartalak, mint szőlőszemet a fürtje,
Ha ősszel megérik, akkor van szüretje.
Hideg dér megcsípi az ágat,
Elengedlek, mint levél a fákat.

S ha végleg elengednélek,
Szomorú magányom a távolba réved.
Szürke felhő eltakarja előlem napot,
Örökké várok rád, addig, míg meghalok.

Mosonmagyaróvár, 2013. május 24.