A lelkem egy zongora,
rég nem játszott rajta kéz,
porlepte billentyűinek hangja
néma csendbe vész.

A húrok megnyúltak,
szívem kicsit lomha,
nem zeng úgy, mint rég,
hangja már tompa.

A régi dallamok,
mit a szív még dalol,
ott vannak mélyen bent valahol.

De érzem még a vágyat,
egy új melódiát,
egy friss akkordot,
mi a csendet töri át.
S láss csodát!

Egy hangoló érkezik,
egy finom, selymes, értő kéz,
a rozsdás csavarokat,
s mindent újra néz.

A kalapácsok táncolnak,
a húrok feszülnek,
egyenként élednek,
s a hangok már repülnek.

A tompa zengésből
tisztább hang fakad,
a régi harmónia lassan,
de újra szárnyra kap.

Ilyen a szív,
néha elhangolódik,
s a fájdalom súlya alatt
csendbe burkolódzik.

De van remény mindig
egy gyengéd érintésre,
hogy újra szóljon tisztán
a szeretet zenéje.

Mint a vén zongora,
mit újra hangolnak,
a szív megújul,
ha a régi sebek múlnak.

Egy szép napon újra énekel
egy gyönyörű égi dalt,
mely betölt két lelket,
s elűzi a régi bajt.

TM