Kozma Huba tanáromnak

Egy csöndes szőke, nagy szemű ifjonc,
átlépve első tíz éve küszöbét,
egy rózsaszín nap, magyarórán virgonc
verssel hangsúlyozta életörömét.
Tanára, épp végzős, megsejtette
a jövő dalnokát és hajába túrva
csettintett egyet a gyerekre:
„Indulj fiam bátran a Parnasszusra!”

Beköszöntött dús tavaszon bús kamasz-
kora: halált daloltak versei.
Csak úgy ömlött a sorokból a panasz,
mi a szívet oly korban úgy perzseli.
S a gimnáziumba fölkerült tanár
jó érzékkel biztatta újra, s újra
a fiút, ki a dús fényt igen unta már:
„Tovább, fiam bátran a Parnasszusra!”

Közben elszaladt az ifjúság heve,
tavaszára érett nyár telepedett –
már járni tudott második gyermeke,
munkahelye egy üzem telepe lett,
de ő csak ontotta dalát, küldte
a felbujtónak a múzeumba.
S ő válaszolt – a közhelyet kerülve:
„Tovább, fiam bátran a Parnasszusra!”

Már aggok lettek mind a ketten, egyik
is, másik is, szerény kis nyugdíjat
adott a múltjukért az állam nekik,
s éltek megbékélten, mint örök ifjak,
mikor összehozta őket a sorsuk
(ráléptek a végső gyalogútra),
s egyeztették bölcsen konklúziójukat:
„rég nem visz már út a Parnasszusra…”

1985. április 24.  Csorbatibi