Döcögve, dübörögve,
a széllel szemben dacol,
 - vágtatni próbál vonatom.

Április áttűnő tájait,
kékjeit és zöldjeit issza íriszem,
 - ringatózva nézem.

Varjak serege rebben a zajra.
A szél szárnyára ülve,
 - rászédül fészkére.

De messze még a Balaton!

Mellettem
virágzó bozótok suhannak,
már sárgul, szürkül a fehér,
egy őz fut át a lejtős réten,
egyetlen felhő sincs az égen,

és már nincs oly messze a Balaton.

Vonatom most az alagúthoz ér,
sötétje meglepetést tartogat.
Én tudom, mi lesz az,
lelkem mosolyától kattogva,
felnevet a vonat.

És együtt örülünk,
mert ahogy kifutunk a fényre,
a nagy víz megcsillan, ott van végre!
Most nem kék, most szürkén ragyog,
hátán lovagló, ezüst tarajok.

Szél-sodorta őserővel üzen,
köszöntése a csendben is kiáltó:
- Jöjj közel, vártalak!
- Jöjj hozzám, itt vagyok!
És körbefon, úgy ölel
a messzeség,
az ég
és a Balaton.

2025. április 11.

TM