Ülök a lépcsőn, szívom a cigim, s közben azon gondolkodom, vajon eddig is ilyen csend volt körülöttem? Hát persze. Olyan egyértelmű. Mint utólag mindig minden, ha már rájössz.
Ha te próbálsz feltűnésmentes maradni a világ előtt, ő sem mutatja meg magát neked. Csak pontosan annyit fed fel magából előtted, amennyit te magadból előtte.
    Ha azt sugallod neki, hogy bár lehetne jobb, de te köszönöd, azért így is elvagy, akkor nem fog nálad próbálkozni, hogy hátha ezzel vagy azzal boldogabb lennél.
Hiszen úgy tűnik, nincs rá szükséged. Ha lenne, már jelezted volna neki. Ő pedig mindent lát és tud, előle nem bújhatsz el, előtte nem rejthetsz el semmit.
    Szépen, türelmesen várja, hogy felismerd, hogy hoppá, talán mégsem olyan tökéletes minden. Talán mégsem ennyi az élet. Talán mégis lehetne szebb, talán mégis lehetne benne több.
Aztán mikor az eddigi űrkitöltő, kétségbeejtően hatalmas lyukakat betömő, saját magad által önmagad védelme érdekében kreált mesterséges zajok és figyelemelterelések hirtelen eltűnnek, ott ülsz egy lépcsőn, miközben szívod a cigid, és azon gondolkodsz, vajon eddig is ilyen csend volt körülötted?