Magadban mindig új kutakat ásol
néha felfeslenek rejtett rétegek
megsárgult képekkel kifakult mából
menekülnél de sajnos már nem lehet
kifosztott termekben magad keresed
mert üresek már mind a régi szobák
tárva-nyitva rajtuk ajtók ablakok
hiába erőlteted sorsod tovább
a világtalan vezeti a vakot
megóvni őket hiába akarod
te csak bolyongsz kutatsz mégis makacsul
valahol mélyen titokban reméled
lassan mellkasod szorítása lazul
a lomok között még találhatsz szépet
lehet a tárgyak felmentenek téged
kertedben elporladt a kedves asztal
zavaros álmaid csontkutyák őrzik,
többé téged már senki nem marasztal
az önzés árulás fájdalma vonyít
kínoznak elvetélt forradalmaink
a saját mércéddel most téged mérnek
az őszinte epilógus következik
a tartalmatlan lezáró ürességet
hallgathatod egész a halálodig
csak lépteid kongják mind a szobáid.

2018