Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Soltész Irén
  szerkesztő
Takács Mária
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
Hollósi-Simon István

  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

Üvegpalota

Adalberto
Adalberto képe

     Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás tengeren, ahol a kurta farkú kismalac túr, volt egy csodálatos kacsalábon forgó vár. Ebben a várban lakott egy jószívű király a feleségével. Mindenki nagyon szerette a királyt. Az országban lakó alattvalók bátran fordulhattak hozzá bármilyen kéréssel, mindig kisegítette a bajbajutottat. Ellenben a királyné ezt nem nézte jó szemmel. Állandóan zsörtölődött férjével, amiért minden ellenszolgáltatás nélkül segít a jobbágyoknak.
– Férjem uram, ez így nincsen rendjén – mondta egyik nap a királyné. – Bárki jön hozzánk kegyed ingyen segít neki. Legalább kérné meg az árát. Lehetne minden segítség egy arany. Úgyis kevés aranytallér van a kincstárban. 
A király kicsit elgondolkodott azon, amit a felesége mondott.
– De hiszen ezek a szegény emberek bajban vannak, akkor még én is csak terhet tegyek a vállukra? Sokuknak egy lyukas réz garasa sincs nem pedig aranytallérja. Hidd el drága feleségem, ez így van jól. Egy királynak az a dolga, hogy segítse a népét.
A királyné hümmögött egy ideig, majd magára hagyta a férjét.
    Egy nap szörnyű dolog történt. Meghalt a király. Nagy fekete zászlók kerültek ki a királyi palota mind a négy tornyába hírül adva a gyászt. Sírt – rít az ország népe. Mindenki tudta egyhamar ilyen jó királyuk nem lesz. Most kihez fognak fordulni, ha bajban lesznek? Ki fogja őket segíteni? Csak azt remélhették, hogy a király felesége is olyan jó lesz, mint a férje.
Sajnos csalódniuk kellett, mert amikor az egyik szegény ember tehene elpusztult és a királynéhoz fordult, hogy segítse ki egy kis pénzmaggal, mert új jószágot kíván venni, a nő ráförmedt:
– Mit gondolsz, te szegény ember, nálunk a pénz a kertben terem az almafán?
– Nem gondolok én semmit kegyelmes királyné – szabadkozott az. – A királyuram mindig kisegített, ha bajban voltam. Visszaadom a pénzt, mihelyt lesz tehénkém és tejelni kezd. Csak addig kell nekem egy kis kölcsön.
A királyné mérgesen ráripakodott, aki ijedtében, azt sem tudta, mit tegyen? Maradjon vagy elfusson. Reszketve hallgatta a király feleségének a dörgedelemit.
– Akkor adok neked pénzt, ha holnap reggelig a vár melletti dombra építesz egy üvegpalotát. De vigyázz ennek a palotának mindene a küszöbtől a cserépig üvegből kell lennie. Ha csak egy valami is másból lesz, nem hogy pénzt nem kapsz, de még a fejedet is vetettem a bakóval.
   Nagyon megijedt a szegény ember. Sírva ment egészen hazáig. Úgy hullott a szemeiből a könny, mint a záporeső. Már nagyon bánta, hogy a királyné segítségét kérte. Jobb lett volna, ha otthon marad és a házacskája előtt a kispadon csapkodja a lábaszárán a legyeket. Hogyan építsen üvegpalotát, amikor egy árva fillérje sincs? Olyan szegény, mint a templom egere.
Amikor nagy búsan benyitott a házba, fiacskája mindjárt látta, hogy édesapjának valami baja van.
– Mi a baj, édesapám? – kérdezte kíváncsian. – Látom, igencsak lógatja az orrát. Mondja el nekem, hátha azzal könnyít a szívén.
– Elmondhatom, kicsi fiam Gergő – válaszolta keserűen a férfi – ,de nem hiszem, hogy ezzel megoldódik a gondom.
Gergő apja részletesen elmesélte, hogyan járt a gonosz királynéval és hogy, mit kíván tőle. Végül pedig azt mondta:
– Kicsi fiam, Gergő jobban tesszük, hogy most szépen elbúcsúzunk egymástól, mert reggel a bakó a fejemet veszi. Nincs az a ember, aki a királyné kívánságát teljesíteni tudja.
Gergőt nem olyan fából faragták, hogy csak úgy megijedjen akármitől. Biztatóan mondta édesapjának:
– Ne féljen, édesapám! Reggelre azon a hegyen ott fog állni az a üvegpalota, de azt a királyné nem köszöni meg.
   A fiú apja azt gondolta, hogy egyetlen magzata megbolondult, hogy ilyeneket beszél. Megpróbálta lebeszélni, hogy még csak véletlenül se próbálja meg! Inkább menjen a vackába és aludjon egyet, hátha reggelig megjön az esze és nem beszél szamárságokat.
   A szegény ember bármennyire is szerette volna, fiát nem tudta lebeszélni tervéről. Fogta magát, összepakolta batyuját és elindult a nagy sötét éjszakába.
   Ment hegyen völgyön át, mire éjfél tájt elérkezett az erdei manó házához. Illően bekopogott és elmesélte neki, hogy édesapja, milyen nagy bajban van. Megkérte a manót, segítsen neki üvegpalotát építeni a vár melletti hegyre!
Köztudott, ha nagy a baj és az erdei manókat szépen kérik, akkor azok szívesen segítenek az embernek. Most is így történt, de a manónak is volt egy kérése.
– Segítek, ha megígéred, eljössz hozzám három évre szolgálni.
– Megígérem – válaszolta Gergő és a manó markába csapott. – Még arra szeretnélek megkérni, amikor elkészül, az üvegpalota a gonosz királynét zárd be oda az élete végéig!
A manó szívesen teljesítette ezt is. Már csak azért is, mert nemrég tudomást szerzett arról, hogy a királyné ki akarja vágatni az erdőt, és akkor neki is szednie kell a sátorfáját. Oda szép kis erdei ház, és kert, ahol minden nap csak neki dalolnak a madarak.
   Egyről azonban megfeledkezett a fiú. Nem kérdezte meg, mi lesz a dolga, amikor majd szolgál a manónál. Ahogyan jött, úgy vissza is ment édesapjához, aki még mindig hullatta könnyeit. Nem szólt neki semmit. Lefeküdt és az első kakaskukorékolásig aludt, mint a tej. Reggel apja ébresztette búcsúzkodva:
– Isten veled, édes fiam! Mi már e földi világban nem fogjuk látni egymást. Megyek, hogy a bakó a fejemet vegye.
– Menjen csak édesapám – mondta Gergő. - Vigyázzon, hogy a korona le ne essen a fejéről! Hamarosan én is megyek és megünnepeljük ezt a gyönyörű napot!
   Erre a szegény ember nem szólt semmit, csupán arra gondolt, hogy fiának teljesen elment az esze. Halála napján ünnepelni akar, mintha valami jelentős, vidám esemény történne életében. Ez még jobban elszomorította és sajgó szívvel lépdelt a vár felé. Már messziről hallotta az emberek nagy kiabálását. A környékbeliek csodálkozva ujjongtak valamin. Nem értette, mi történhetett. Talán csak nem az ő nyakazásának örül a pórnép már előre? Ahogy közelebb ért látta, hogy a vár melletti hegyen áll egy nagy üvegpalota. Nem értette, hogyan került oda. Eleinte, azt hitte, talán csak káprázik a szeme a reggeli napsütésben. Amikor egészen közel ért a palotához látta, hogy nem képzelődik, hiszen más emberek is szájtátva bámulják a csodát és megállás nélkül mondogatták:
– Csodaszép üvegpalota áll a hegyen és belé van zárva a gonosz királyné. De most ki lesz a mi királyunk. A gonosz királynénak élete végéig odabent kell raboskodnia, hogy mindenki láthassa, hogy jár az a uralkodó, aki nem segíti a népét.
A szegény ember kicsit megkönnyebbült, és remélte, hogy most már talán megmenekül a fővesztéstől. Amint ott tanakodtak, hogy kit válasszanak meg új királyuknak, egyszer csak Gergő is megjelent és édesapjához lépett.
– Látja, édesapám, hogy igazam lett? Nem kell mindjárt megijedni. Végül minden megoldódik. Az üvegpalota is felépült és édesapám feje is a nyakán van.
– Igazad van, édes fiam – mondta megnyugodva a szegény ember. – Csak az a kérdés, hogy ki lesz a király a várban, aki a szegény népet segíti?
 Alig, hogy ezt kimondta, az emberek egyhangúan felkiáltottak:
– Legyen a királyunk, Gergő!
– De hiszen még gyermek – mondta édesapja. – Fiatal még a királyságra. Sokat kell tanulnia, hogy király legyen.
– Ezt bízzátok csak rám! – ugrott elő a közeli bokorból az erdei manó. – Úgyis elígérkezett hozzám három év szolgálatra. Majd én jól kitanítom erre a mesterségre ezalatt. Ismerem minden csínját-bínját. Megássátok, három év elteltével, olyan király válik belőle, hogy az egész földkerekségen nem találtok hozzá hasonlót.
Ennek mindenki nagyon örült, kivéve az üvegpalotába zárt királyné, aki élete végéig ott raboskodott. A vásott kölykök ujjal mutogattak feléje:
– Nézzétek, ott van a gonosz királyné, aki népének rosszat akart. Így jár mindenki, a világ csúfja lesz, ha nem segít a bajba jutott társán.

Rovatok: 
Mese