Eltűnt idők nyomába loholok,
mint Prust, kit nem értettem soha,
de azt sem, hogy
mért volt a sorsom mostoha?

Emlékeim foszlányait
szétrágta zord idők foga,
nem értem, 
mért volt a sorsom mostoha?

Múltam homályos,
jelenem kevés,
jövőm rövid,
megáll a józan ész!

Érzéseimen,
burjánzó penész,
mohos falak közt
megállt a józan ész.

Lelkem már nyugalmat
soha nem talál,
s ajtóm mögött kajánul
les rám a halál.