Sok kacaj, önfeledt nevetés,
tőled visszhangos mező a rét,
madár daltól zengett, kert erdő,
ma csak szívemben őrzöm emlékét.

Igen – mert a sok emlékkép,
mely oly kedves, őröm telli érzet,
agyam memóriájában eltettem,
hogy melegítse, dobogó szívemet.

Ropogós szalma, milyen illatos,
hancúroztam veled, raktuk a zsákot,
jó feszesre kellett tele tömni a fekhelyet,
hogy szépnek érezzük, az éji álmot.

Látod emlékszem, jó volt a játék,
papás-mamás, ágakból hajlék,
ernyőnk volt hatalmas lapulevél,
de azóta Te nagyon, messze mentél.

Már nem tömünk szalmazsákokat,
elfeledtünk édes illatokat, csókokat,
nem szedünk, színes mezei virágokat,
ám sorra keressük fel, a sírhantokat.

Írta-Varga István-Barcs.2017.