Arany levelekből varrt köpenyben
érkezik halkan a dombokon át,
vállára szőlőindák hajolnak,
s szél viszi tova őszülő haját.

Koronáján egy bíbor naplemente
reszket, akár egy elhervadt virág,
szemében ködök vándorolnak,
s bennük látszik, hogy eltévedt már a nyári világ.

Ujjai közül dérből font gyöngyök
gurulnak a fűszálakra szerteszét,
s amerre megérinti a tájat,
a szép zöldből lassan arany lesz,
s a szél közben halkan sző mesét.

Tarisznyájában csendet hordoz,
s érett alma mézszagát,
s minden lehulló falevélbe
beleírja az elmúlt nyárnak szép dalát.

Pallosa villám sújtotta faág,
mely az ég felé mutat,
mögötte esők szürke serege
lépked, s lába alatt megfáradnak földutak.

Ha meg-megáll, a nádas csendesen szólva
titkokat suttog a tó felett,
s a víznek tükrébe nézve,
az öreg király
aranykoronája hirtelen megremeg.

Esténként aztán ködbe burkolódzik,
kabátja csillagportól lesz nehéz,
s míg alszik erdőben avar-ágyán,
álmában már a tél szele lesz zenész.

TM