Szonett 138.

Őszbe-hajló barnaságod peremén
életemnek hevít parazsat, lángot,
amire a testem, a lelkem vágyott,
érzem szerelmed  a sírig az enyém.

Feledném, bár csak tudnám, megtehetném,
mily szépek is a lányok, az asszonyok,
öreg vagyok, de nem vakít a hályog,
mindenek végén még velem a remény,

Őszen is habzsollak szelíden, mohón,
együtt sétálunk egy végtelen mólón,
órákat, perceket Veled keresek.

Hiába fenyeget halál és iszony,
az utolsó cseppig szomjasan iszom,
ősz-barnaságod, az édes életet.

2014. 04.