Az ősz lassan búcsút int a világnak. A fák levették színpompás ruhájukat, a köd megpihen csupasz ágaikon. Borongós, szürke lett a táj. A városra telepedő benzingőz, a szálló por, a hűvös levegő egyvelege nem sok jóval kecsegtet.
   A park látványa még szemet gyönyörködtető, a lombtakaró elrejti az alatta elbújó, téli álomra készülő állatokat. Ahogyan a természet, az ember is lassít, próbál eggyé válni a föld ritmusával. De hamar rájön, hogy ez a mostani létezésben szinte lehetetlen. Nem számít, milyen évszak van, a mindennapok nem változnak. Rohanni kell munkába, utána a család körüli feladatokat kell teljesíteni, ápolni kell társadalmi kapcsolatokat, nincs megállás. Talán majd hétvégén, talán majd ünnepnap, talán majd, ha nyugdíjas évek következnek. Talán. Ember és természet már nem együtt lélegzik. Az ember nem vár, nem várja be a természet csodás körforgását, előre siet. Néha visszanéz, miért nem jön már? Néha érzi, nem kellene elöl mennie. Látja a nagy viharokat, alvó vulkánok kitörését, földrengéseket ott, ahol elképzelhetetlen, olvadó gleccsereket. Szophoklész talán igazán hitte: „Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb.” Az ember beavatkozása szükséges, de a föld is élni akar a maga ritmusában, mindenhez, mindenkihez alkalmazkodva.
   Ember és természet együtt gyógyulva, a jövő így válhat elérhetővé minden földi lakónak.

TM