Ragyogó nap bujkál a ködön át
Fűzi az őszi fa koronát
Rőt, s barna levél hull a fákról
Egy-egy réti sas vijjog oszlopáról

Andalgó Duna széles, mint a tenger
Ködfátyolba burkolódzik a meder
Szürke színe összeér az éggel
Csendesen folydogál kis reménnyel

Partjain régi hídjai békésen simulnak
Összekötik a jelent és a múltat
Mint, ha fognád testvéred kezét
Jöhet bármi, lélekben nem váltok szét

S szeretet fogad a túlsó parton
Reménység visz át hegyen, dombon
Nagy bazilika büszkén néz a vízbe
Tükörképét nézi a túlsó parttal szembe

Az őszi nap átlépett időtávot
Magyar szó, magyar szív fogadott
Évek telnek, évek múlnak csendben
Magyar szó fénye lassan megkopott

Ahogy a Duna elfolyik méltósággal
Küzdünk az idő, történelem vasfogával
De a testvéri érzés nem múlhat el soha
Visszaadja azt az ölelés mámora

S a köd felszáll egyszer e bús medencéről
Felszárítja a könnyeket a nap sugara
Kezünket nyújtjuk segítve felétek
A hulló, őszi falevél a fájó múltat betakarja

2015.11.07.Mosonmagyaróvár
/Esztergom-Párkány-Ipolyszakálas/