Ragyogó nap bujkál a ködön át,
Fűzi az őszi fa koronát.
Rőt s barna levél hull a fákról,
Egy-egy réti sas vijjog oszlopáról.

Andalgó Duna széles, mint a tenger,
Ködfátyolba burkolódzik a meder.
Szürke színe összeér az éggel,
Csendesen folydogál reménnyel.

Partjain régi hídjai békésen simulnak,
Összekötik a jelent és a múltat.
Mintha fognád testvéred kezét,
Jöhet bármi, lélekben nem váltok szét.

S szeretet fogad a túlsó parton,
Reménység visz át hegyen, dombon.
Nagy bazilika büszkén néz a vízbe,
Tükörképét nézi a túlsó parttal szembe.

Az őszi nap átlépett időtávot,
Magyar szó, magyar szív fogadott.
Évek telnek, évek múlnak csendben,
Magyar szó fénye lassan megkopott.

Ahogy a Duna elfolyik méltósággal,
Küzdünk az idő, történelem vasfogával.
De a testvéri érzés nem múlhat el soha,
Visszaadja azt az ölelés mámora.

S a köd felszáll egyszer e bús medencéről,
Felszárítja a könnyeket a nap sugara.
Kezünket nyújtjuk segítve felétek,
A hulló, őszi falevél a fájó múltat betakarja.

Mosonmagyaróvár, 2015. november 7.

/Esztergom-Párkány- Ipolyszakállos /