A park fölött szürke köd ül,
egy elfelejtett levél őrzi bánatát.
A szél hajszálanként bontja szét
a nyár utolsó aranyszín haját.

Egy magányos pad áll az ösvény szélén,
fára vésett nevek őrzik rajta a nyarat.
Most rajtam kívül csak a csönd ül itt,
a fák szelíd, roskadó, széles válla alatt.

Egy rongyos levél az árnyékomra hull,
egy apró üzenettel jött a széllel tetőled,
de a betűhalmaz lassan elfakul,
az avarban hagyva az útra kelőket.

Várlak, mint ahogy az ősz várja a telet:
nem tudja, jössz-e, majd egyáltalán.
A falon keresztet vet a feszület,
S lecsordul a vágy aszott hideg falán.

TM