Tavaim partján, nádasok szegélyén
szomszédjaim a legelésző őzek,
erdők sűrűjét hiába keresném,
itt csak árva, szomorú füzek nőnek.
Elmerülve csendesen életemben
minden oly bizonytalan kívül és belül,
a kenyerem javát már rég megettem,
szívem az elmúlásnak ellenszegül. 
Az öröklét nékem felfoghatatlan,
de tudom, minden simogatás megáll,
találgatom is félve önmagamban,
lelkem a végső kapunál mit talál.
Bágyadt a napfény, de a fű már sarjad,
várakozva jár a vad és tétován,
elmennek e vajon, vagy maradnak,
sután sétálnak a patakok partján.

Átnéznek hozzám mély-barna szemükkel,
látják, mily magányos lény is az ember.

2015. 03. 08.