Valami csábít, valaki lökne:
„indulj, élj innen távol, csak itt ne!”
Valami kábít, valaki döfne:
„ne lássam többet a fiaid se!”

Roppant áradat hömpölyög szerte:
ember cunamit lökött egy rengés.
Az árny a maga árnyát követte,
s üldözőt szült a méla merengés.

Én nem megyek el, hiába űztök,
engem nem enged soha ez a föld –
több ezer éve szüntelen küzdök:
örök szerelem-kötél ez a flört.

Haszonlesői élőnek, holtnak –
velem nem birtok: én vagyok itthon!
Itt befellegzett a kufár boltnak:
velem van Ő, hogy ponyvát borítson.

Csak nekem dobog a Pilis köve,
én tudom, hol van ott királyi sír.
Én látom: szív a Duna ívköre,
s áll a tanúhegy, amíg állni bír.

Nem tudhatja más nyelvem titkait:
a kétszer kettő énbennem józan.
Csak engem őriz féltve tiszta hit,
s dicsér meg néha: „gyermekem, jól van…”.

Itt legédesebb a töppedt szőlő,
s lágyabb a kenyér, mint a sóhaj.
Nyűtt húrokkal sír együtt a regölő,
s gyógyít a múlt földmélyi sóval.

Innen nyugatra nem röppen turul –
csak eddig hozza a fény-kerecsent.
Sehol úgy akác mézre nem dúsul,
s itt legsűrűbb a pusztán a csend.

E földben nyugszik ezernyi Zrínyi,
virágot táplál búvó vérfolyó,
itt lehet igazán szívből sírni,
s drágagyönggyé lesz a puskagolyó.

Van-e más népnek lyuk a zászlaján,
királyi éken elferdült kereszt?
Növeszt-e hajat máshol árvalány,
s lakja-e fecske a nádas ereszt?

E földből nőttem, ő táplált végig –
jóra tanított és jót érdemel,
mert innen látni tisztán az égig,
ha az irgalom majdan felemel.

Űzött vándorok és bősz űzetők:
az én kezemben áll jól a kasza!
Ne fújjatok – mert éget – tűzre hőt -
menjetek inkább békével haza:
nektek ez gyarmat, de nekem Haza!

     2016.06.05. Csorba Tibor