A reggeli napfürdő után Brúnó és Sünkefe úgy döntöttek, hogy nem vesztegetik az időt, felfedezőútra indulnak Tündérvölgy mélyére, hogy megnézzék, mi változott, amíg ők az igazak álmát aludták.
Ahogy leereszkedtek a szikláról, egy furcsa, morajló hangra lettek figyelmesek. A völgy középső részén, ahol korábban egy kis erecske csörgedezett, most egy széles, vadul vágtázó patak állta útjukat.
– Nahát! – álmélkodott Sünkefe. – Valaki kicserélte a mi kis patakunkat egy hatalmas folyóra?
– Csak a hótól duzzadt meg, kispajtás – magyarázta Brúnó bölcsen. – De nézd csak! Valaki bajban van a túlsó parton.
A habzó víz túloldalán egy rémült kék cinke ugrált egy alacsony ágon. Fészke, amit egy lehajló fűzfa ágára épített, most veszélyesen közel volt a megáradt vízhez.
Brúnó tudta, hogy cselekednie kell, de a víz túl mély és nagy sodrású volt még egy medvének is. Ekkor Sünkefe apró, fekete szemei felcsillantak.
– Brúnó! Nézd azt a kidőlt bükkfát! Ha azt a víz fölé tolod, hídként használhatjuk!
– Jó ötlet, Sünkefe! Te mutasd az irányt, én pedig használom az izmaimat!
Brúnó nekitámaszkodott a hatalmas törzsnek. Az izmai megfeszültek, a bundája alatt hullámzott az erő. Egy hatalmas „Hó-Rukk!” kiáltással a törzs a patak felé billent.
A fa áthidalta a két partot, de még mindig instabil volt.
Sünkefe, aki könnyű volt, mint egy falevél, átszaladt a törzsön, és tüskéi közé fogott egy hosszú, száraz indát.
Sünkefe az inda segítségével felkötötte a fészek alatti ágat egy magasabb ponthoz, Brúnó pedig a mancsával addig megtartotta a fa törzsét. A kismadár fészke biztonságba került tojásaival együtt.
Amikor a mentőakció véget ért, és a kék cinke hálásan csicseregve körberepülte őket, a két barát tovább indult és egy rejtett tisztásra ért. Itt a fák között még nem járt senki az idén.
– Nézd, Brúnó! Ez az? – mutatott Sünkefe egy különleges, ezüstösen csillogó virágra.
– Az bizony! – suttogta a medve. – A Holdfény-kankalin. Csak az ébredés utáni első héten nyílik, és azt mondják, aki megszagolja, annak egész évben szerencséje lesz.
Lehajoltak a parányi virághoz. Az illata olyan volt, mint a friss eső és a vadméz keveréke. Ahogy beleszagoltak, egy pillanatra úgy érezték, mintha a völgy összes titka – a föld alatti járatok, a fák üzenetei és a szél suttogása – egyszerre válna érthetővé számukra.
Tudod, Brúnó, – szólalt meg Sünkefe, miközben visszafelé indultak – a téli álom alatt azt hittem, a napfelkelte a legszebb dolog. De rájöttem, hogy az erdő titkait felfedezni, miközben segítünk másoknak... na, az az igazi tavasz.
Brúnó elégedetten dörmögött, és egy marék friss, zsenge medvehagymát nyújtott át barátjának. Tündérvölgy újra élt, és a két barát készen állt az év minden újabb kalandjára.