Ahogy a délutáni napfény átszűrődött a friss, üde levelek között, Brúnó és Sünkefe a Beszélő-szakadék felé vette az irányt. Ez a hely arról volt híres, hogy a sziklák között olyan különleges visszhang lakott, ami néha válaszolt az állatok kérdéseire.
Ám ezúttal nem a visszhangot hallották meg, hanem egy halk, kristálycsengéshez hasonló sírdogálást.
Egy hatalmas páfrány levelén egy apró, csillogó lény ücsörgött. Olyan volt, mint egy pillangó, de a szárnyai nem színesek voltak, hanem áttetszőek és ezüstösek, mintha tiszta holdfényből szőtték volna őket.
- Egy Völgytündér! - suttogta Sünkefe tágra nyílt szemmel. Még sosem láttam egyet sem ilyen közelről.
A kis tündér ijedten felnézett. A szárnyai remegtek, és az egyik kissé lelógott, mint egy megtört virágszirom.
- Ne félj, kispajtás! – dörmögte Brúnó a legpuhább hangján. Én Brúnó vagyok, ő pedig Sünkefe. Mi történt a szárnyaddal?
- A tavaszi szél túl erős volt – suttogta a tündérke, akit Lillának hívtak. - Egy tüskés bokornak sodort, és most nem tudok hazarepülni a Csillagfény forráshoz. Ha nem érek haza napnyugtáig, elhalványul a fényem.
Sünkefe rögtön tudta, mit kell tenni. Emlékezett rá, hogy a bölcs öreg bagoly egyszer mesélt egy növényről, ami minden sebet begyógyít, ha tiszta szívvel adják.
- Brúnó, szükségünk van a Harmatfűre! De az csak a legmeredekebb sziklafalon nő, ott, ahol a nap utoljára nyugszik le.
A sziklafal túl meredek volt Brúnónak, és túl magas Sünkefének. Brúnó a hátsó lábaira állt, és magasba emelte mancsát. Sünkefe, mint egy kis akrobata, felmászott Brúnó karján, majd onnan a vállára, és végül a feje tetején át a kinyújtott mancsába.
Sünkefe éppen elért egy kis mélyedést, ahol a csillogó Harmatfű zöldellt. Óvatosan leszakított egy szálat, és lemászott a medve hátán.
Visszatértek Lillához. Sünkefe óvatosan a tündér szárnyához érintette a növényt. Ahogy a Harmatfű nedve hozzáért az ezüstös hártyához, a szakadás összeforrt, és a szárnyak minden eddiginél fényesebben kezdtek ragyogni.
Lilla örömében apró köröket írt le a levegőben, aranyport szórva a két barát orrára.
- Köszönöm, Tündérvölgy őrzői! - csilingelte a kis tündér. - Mivel megmentettétek a fényemet, adok nektek egy ajándékot, amit csak a tündérek ismernek.
Lilla megérintette Brúnó mancsát és Sünkefe egyik tüskéjét. Abban a pillanatban a két barát szemében megcsillant valami igazán különleges.
- Mostantól látni fogjátok az éjszakai erdő minden titkát is, mintha fényes nappal lenne. Így sosem tévedtek el, ha a csillagokat akarjátok nézni.
Ahogy a nap végül lebukott a hegyek mögött, Lilla ezüstös csíkot húzva elrepült a forrás felé. Brúnó és Sünkefe ott maradtak a sötétedő erdőben, de a tündér ajándékának köszönhetően számukra a fák törzsei lágyan világítottak, az ösvény pedig ezüstösen fénylett.
- Ez aztán kaland volt - jegyezte meg Sünkefe, miközben Brúnó bundájába kapaszkodva ballagtak hazafelé.
- Bizony - válaszolt Brúnó. - Úgy látszik, Tündérvölgyben minden napra jut egy csoda, ha nyitott szemmel járunk.
Mire a barlangjukhoz értek, az egész erdő halkan duruzsolt a tavaszi éjszakában, a két barát pedig tudta, ez lesz az eddigi legszebb évük.
TM