Ahogy a tavasz lassan átadta a helyét a nyárnak, Tündérvölgy ezer színben pompázott. A nappalok forrók és mézédesek lettek, a levegőben pedig nehéz vadvirágillat szállt. Brúnó és Sünkefe számára ez volt a nagy felfedezések ideje.
   Egy különösen meleg júliusi napon Brúnó egy elfeledett ösvényre bukkant, amely a völgy egy távoli, sűrűn benőtt részére vezetett. Ott, az óriásfenyők árnyékában egy kristálytiszta, türkizkék tó csillogott.
   – Nézd, Sünkefe! – kiáltott fel a medve. – Ebben a hőségben nincs is jobb egy hűsítő fürdőnél!
   Brúnó, ahogy egy igazi mackóhoz illik, nagy robajjal beleugrott a vízbe, hatalmasat csobbanva. De Sünkefe ott maradt a parton. Hiába volt meleg, a kis sündisznó tartott a mély víztől.
   – Gyere be, Sünkefe! Nagyon jó! – biztatta a barátja, de a kis sün csak rázta a fejét.
   – Én... én inkább itt maradok a parton, Brúnó. Tudod a sünik nem úszóbajnoknak születtek.
   Brúnó ekkor rájött, hogy nem várhatja el a barátjától, hogy ugyanazt élvezze, amit ő. Kijött a vízből, lerázta magáról a cseppeket (amitől Sünkefe úgy nézett ki, mint aki épp most kapott egy alapos zuhanyt), és hozott egy hatalmas, üreges fakérget a tó partjáról.
   A fakérget óvatosan a vízre tette, és segített Sünkefének belemászni.
   – Így ni! Ez a te hajód. Én pedig leszek a vontatóhajó – dörmögte Brúnó.
   Így töltötték a délutánt, Brúnó békésen tempózott a tóban, maga után húzva a kis „hajót”, amin Sünkefe biztonságban ringatózott, és onnan csodálta a víz felett táncoló szitakötőket. Együtt élvezték a nyár örömeit, figyelve egymásra és örök barátságukra.
   Ahogy a nap korongja vörösen bukott alá a hegyek mögött, a két barát visszatért az Őrszem-sziklára. Ott ültek, ahol a mesém az elején kezdődött, és még nem ismerték egymást.
   A völgyben kigyúltak a szentjánosbogarak apró lámpásai.
   – Brúnó – szólalt meg Sünkefe, miközben elégedetten nézte a csillagokat –, rájöttem valamire ezen a nyáron.
   – Mire, kispajtás?
   – Hogy nem kell egyformának lennünk ahhoz, hogy ugyanazt az utat járjuk. Te nagy vagy, én kicsi. Te szeretsz úszni, én szeretek hajózni. Te mézet eszel, én bogyókat. Mégis, ettől a barátságunk olyan, mint Tündérvölgy, a sokféleségtől lesz kerek és egész.
   Brúnó elmosolyodott, és egy nagyot szippantott az éjszakai levegőből.
   – Igazad van, Sünkefe. A barátság nem azt jelenti, hogy ugyanazt csináljuk, hanem azt, hogy mindig ott vagyunk egymásnak, bármilyen kalandba is sodor minket az élet.

   Tündérvölgyben azóta is mesélik Brúnó és Sünkefe történetét. Megtanították az erdő lakóinak, hogy a legnagyobb különbségeket is átvágja a megértés hídja, és hogy a közös élmények – legyen az egy téli álom, egy tavaszi mentőakció vagy egy nyári hajózás – teszik az életet igazán varázslatossá.
   A két barát pedig ott maradt a sziklán, némán figyelve a világot, tudva, hogy bármilyen évszak jöjjön is, ők ketten mindig együtt köszöntik majd a napfelkeltét.
   Ennek a nyári kalandnak itt a vége, fuss el véle, Tündérvölgyben, most már mindörökké legyen béke.

TM