1993. nyara

Egy hideg esős napon kezdődött. Valami furcsa dolog történt. Egy sötét alagútban kezdtem el utazni, ami időnként kivilágosodott, és sötétedett. Hangokat hallottam oldalról, elölről, felülről, belülről…?Valami ismerős hang, de mégis most más volt.. féltem. Ez a hang egyszerre szerető, aggódó és elszánt volt. Sírt. Ekkor, hirtelen kivilágosodott minden és a szűk folyosó kitágult, és ott voltam a fényben, a nagy semmiben, a bizonytalanságban. A puha, meleg, ami eddig körülvett, eltűnt.

Az oltalmazó meleg puhaság, egyszerre átváltozott „hideg” valósággá.

Idegen hangok keveredtek egymással. A szerető hang már nem sírt, most én sírtam. Mit sírtam? Ordítottam! Valami szokatlant éreztem a számon, az orromban, be a tüdőmbe…és ki,be ki,be..Meghallottam a saját hangomat amint ordítok, hogy miért vették el tőlem azt a puha, meleg, biztonságos helyet? Nem értettem mi történik velem. Elszomorodtam és csak sírtam, sírtam, és sírtam. Fáztam. Nagyon fáztam. Hiába kértem meleget… Majd egyszer csak egy hang „köszöntünk a kinti világban… Megszülettél!!”! Ezt nekem mondták? Hozzám beszélnek? Sokan beszéltek hozzám. Majd bebugyoláltak valami puhaságba, és már nem fáztam annyira, csak sírtam, és nem értettem mi történik velem…

Majd meghallottam az ismerős hangot. Elhallgattam, hogy jobban halljam…Igen! Ő az „Én hangom”, az ismerős puha, meleg hang. A biztonságos „barlangom” hangja… Félve kinyitottam a szemem, figyeltem, de nem láttam, csak homályos foltokat. Kerestem. Hol vagy? Egyszer csak ott volt mellettem. Egészen közel… és végre! Az arcunk összeért! Elállt a lélegzetem, úgy figyeltem.

Átölelt, magához szorított, és éreztem, hogy megtaláltam a biztonságot újra! Bár… a meleg puhasággal valami történt… eltűnt. Helyette másfajta melegség volt… de, nem baj. Csak, hogy Ő itt van velem!! Kicsit aggódtam, és fáztam, de Ő vígasztalt, simogatott, ölelgetett és melegített!! Azután valami érdekes történt. A pocakomból hangok jöttek ki…mi lehet az? Már megint sírtam… és Ő adott nekem valami édeset a számba, és megnyugodtam. „Hát, éhes vagy kincsem?” Ez a hang megnyugtatott, és csak szívtam magamba az édes nedűt. Persze, akkor még nem tudtam, hogy mi az, de hamar megtanultam. Sírtam, és kaptam… Sírtam, és kaptam… Ezt nem lehet egyszerűen megunni! Nem tudtam betelni vele! Mindig akartam, újra, meg újra! Igaz, eleinte ügyetlen voltam, de az éhség nagy úr… Rájöttem, hogyan kell teleszívnom magam a finomsággal, és onnantól rendszeresen kaptam naponta többször, így csak aludtam és ettem. Hiszen azt mondták, hogy akkor növök nagyra, ha eszek és alszok! Igyekeztem ezt betartani, és mire kitavaszodott, már láttam a körülöttem lévő világot!

De, nagyra nőtt ez a baba! Rólam van szó? Hú, ez csodás! Ez a fény! Ez a Világ?... vagy mi? –és a mama boldogan néz rám. Már nem sír. Én sem sírok. Csak örömömben potyognak a könnyeim…