A lelkemben rég volt fény,
akár egy sötét szoba,
függönyök mögé bújt,
a nap nem látta soha.
Félelem volt fala,
a rettegés a zár,
kint zsongott az élet,
bent csak a néma gyász, mi vár.
De ma kezem remegve nyúl a kilincs felé,
egy új nap ígéretét érzem belé.
Ablakot nyitok, mint egy kékülő hajnal,
ahol a csendet hűvös szellő bontja fel, nagy robajjal.
A világ egy kert, minek eddig nem láttam virágát,
mert nem éreztem ennek hiányát,
nem hallottam benne a madarak boldog szavát,
nem fürödtem benne s nem élveztem csodás tavát.
De most beengedem a nap sugarát arcomra, beléd karolva,
s vele a remény zöld hajtása kél szívemben dalolva.
A bezártságom láncai lassan leoldódnak,
a félelmek szürke árnyai messze elmosódnak.
Ez az ablak egy kapu,
egy újrakezdés,
hol a lelkem végre szabadon lélegzik s ki kell rajta szállnom,
nincs menekvés.
Kíváncsian nézek ki a tájra,
a távol hívogat,
szívemben egy eddig nem érzett vágy simogat.
A világ vár rám,
s én bátran lépek elébe,
az ablakon átszállva,
eltűnök a jövőm gyönyörű,
tiszta kék egébe.
TM