Árnyékkal kínál, hív a kert diófája,
Kedves, hűs mélabú borul rá a nyárra.
Az árok partján egy szomorúfűz kérdi,
Mi borzolja lelkét, a szellő, a semmi.
Minden pillanat egy új próba, feladat,
Üres tereimen hasít át az anyag.
Azúrkéken ragyog felettem a nagy ég,
Gomolygó, vad ciklont szül már a messzeség.
Ember vagyok e, vagy érző biomassza,
Ebből a játékból kinek lesz majd haszna.
Vagy véletlenül jöttünk, aztán nem leszünk,
Azt képzelve büszkén, nekünk volt csak eszünk.
Mindent felfal az evolúció csúcsa,
Világunk haldoklik, máris eltorzulva.
Lehajol a fűzfa, diófám is felnyög,
Megsárgult levele nemsokára pörög.
Nekem már egy perc is végtelen öröklét,
Bár az iménti csak halványuló emlék.
A szobám összement, a kozmosz kitágult,
Lelassult a járásom, utolért a múlt.
A sorsok morzsája rozoga asztalon,
A feledés homálya kétes jutalom.
Keresek, matatok az eltelt életben,
Mit és hová tettem, mikor is vétettem.
Szerény örömöt terem, nyújt nekem a nyár,
Amit a kertem, a szomorúfűz kínál.
Hosszabb már az este, és rövidül a nap,
Most ketten maradunk, én és az alkonyat. 
Még- délceg diófám félve átölellek,
Adj erőt, vigaszt a megfáradt embernek.

2018. júl. 17.