Még megnézted a tavat, a partokat,
majd sorsod keresztje a sínre vonszolt,
megvonaglott az öreg tehervonat,
és megnyílt a zavaros, őszi mennybolt.
Páran felismertek, döbbenten álltak,
tiport roncsodat asztalra feltették,
drága véredet adtad a halálnak,
ne lássák, rád terült királyi térkép.
Írók viziteltek nemrégen nálad,
szerettél volna velük futni, menni
de ők otthagyták a mi Attilánkat,
nem ölelte, vitte akkor már senki.
Versröpcédulát, fecniket firkáltál,
rajszeggel tűzted az öreg platánra,
nem olvasta őket más, csak a halál,
tán csak ő figyelt panaszos szavadra.
Tavaszba születtél, télbe pusztultál,
adós maradtál még kétheti tejjel,
ennyi a hitel tehenes parasztnál,
mert vak és önző volt mindig az ember.

Ügyetlenül éltél, csak zseni voltál,
kezeltek, lekezeltek szánalommal,
hazád nem volt több szegény Liliputnál,
az óriás ebbe sokszor belehal.

2014. 04. 14.